Vadadi Adrienn: Kockacukor lovassuli – Az új dili

Most, hogy itt az ősz és iskolába kell járni, csak keveset vagyunk a nagyinál. Ezért sajnos ritkán látom a lovakat, Lópacit, Mókást, Töpörtyűt, Csillagot… De most szerencsére nagyi szólt, hogy menjünk segíteni, mert a kertben sok a tennivaló. Így hát már pénteken, a tanítás után elindultunk, csak előbb én még mindenképpen be akartam ugrani a boltba valamiért. Mert a Bendi kitalált egy új dilit! Egy ideje mindennap hoz tízóraira egy joghurtot. Persze ez még nem nagy dolog, mert a legjobb barátnőm, Kincső is szokott, csak hát a Bendi azt mondja, hogy az övé sokkal, de sokkal finomabb! És hogy ezt be is bizonyítsa, ott, előttünk veszi elő, rázza fel és kortyolgatja hümmögve, hogy „hmmm de jó… hmmm de finom!”. Hát persze, hogy az egész osztály megkívánta! Én nem szeretem majmolni a Bendit, de azért ezt joghurtot mégis meg akarom kóstolni. 

Szóval, mielőtt elindultunk, beugrottam a boltba és vettem egy kajszibarackosat. Volt epres is, de a Bendi a kajszisra esküszik. Elhatároztam, hogy nem iszom meg azonnal, hanem kivárom a tökéletes pillanatot. Az úton a táskámban utazott, nagyinál pedig betettem a hűtőbe és csak másnap reggel vettem elő, amikor indultam a lovardába. Nagyi mindig fintorog a bolti dolgokra, mondta is, hogy majd ő készít nekem házi joghurtot, igazi lekvárral, de én csak legyintettem.

– Köszi nagyi, most ez a dili! – mondtam, aztán a zsebembe dugtam és már kint is voltam az utcán.

A lovardába érve olyan csend fogadott, hogy attól féltem, bezárt! Ráadásul egy ló sem volt kinn a karámban, pedig nem volt már korán. Így aztán benéztem az istállóba. Máskor Pali bácsi sürög-forog, tolja a talicskát, osztja az abrakot, hányja a szénát, de most csak egy száraz fűszállal a szájában támasztotta Lópaci bokszát. 

– Hát veled meg mi történt? – álltam meg előtte.

 – Éppen ez az Csutikám – ásított Pali bácsi. – Amióta beköszöntött az ősz, itt nem történik semmi! 

– Nem jönnek lovasok? – kérdeztem.

– Nem nagyon, de valahogy a kedvünk sem a régi! Nézd meg Lópacit, csak áll a zab felett, és nem kell neki. 

Benéztem Lópacihoz, tényleg eléggé szomorkásnak tűnt! Lógatta az orrát és amikor kinyitottam az ajtaját, csak ímmel-ámmal jött oda hozzám. 

 – Szia Lópaci, most már ne szomorkodj, itt vagyok! – súgtam a sülébe – Képzeld, hoztam neked valamit! 

Erre egy kicsit megszaglászta a zsebemet, de most nem volt nálam sem alma, sem répa, nemhogy csak a finom falatokért szeressen. Inkább elénekeltem neki azt a dalt, amit úgy szeret!

 Gyere velem, együtt dobban a szív,

száguldj vidáman, a vágta mindig hív!

Ragyogó ez a nap, mint egy szivárvány,

 A lovassuliban sok-sok kaland vár!

Lópaci máskor mindig táncolni, vagyis jobbra-balra billegni szokott amikor énekelek, de most meg sem mozdult! Csak bámult a semmibe, mint akinek elment az élettől a kedve! De nem hagytam, hogy Pali bácsi és Lópaci rossz kedve rámragadjon, így aztán előálltam valamivel.

– Anyu szerint a mozgás mindenre jó! Tudjátok, mit? Menjünk ki az erdőbe és lovagoljunk egyet!

Pali bácsinak nem sok kedve volt lóra ülni, de azért nagy nehezen ráállt a dologra. Lepucoltuk Lópacit és Holdfényt, azután felnyergeltük őket és már indultunk is. 

Még szinte ki sem értünk a lovardából, Pali bácsi szeme máris másképp csillogott, de Lópaci még rendesen lépni sem volt hajlandó. Pedig csettintettem, meg-meg emelkedtem a nyeregben, sőt, még a sarkammal is noszogattam, akkor sem! Folyton csak szuszogott és megállt.

Szerintem romlott volt a zab. Pali bá biztos spórol, nincs pénz, mert nem jönnek a lovasok! Emlékszem, tavaly is így volt! Tavaszig nem jöttem rendbe! Most is érzem, hogy romlik a látásom… Olyan fakó és összevissza minden! A fűcsomó színtelen, a levelek nem a helyükön, hanem a fák alatt hevernek, sehol egy lélek, egy árva nyúl, egy madár… Lóistenem, mi lesz velem, van erre orvosság?

Már vagy egy ójára poroszkáltunk az erdei úton, amikor eszembe jutott, hogy ez a tökéletes pillanat! Mi lehetne annál jobb, mint Lópacin lovagolni! Elő is vettem a joghurtot a zsebemből. Felráztam, ahogy Benditől láttam, aztán úgy, hogy közben a szárat is fogjam, letekertem a kupakot és belekóstoltam. 

– Hmmm… de jó! Hmmm… de finom! – kortyolgattam.

És akkor, mintha Lópacit varázsütés érte volna, felemelte a fejét és a levegőbe szippantott!

Kajszibarack…hmmm… ez az illat!! Érzem a nyarat a bőröm alatt! Újra csicseregnek a madarak, lomba borultak a fák! Szép az élet! Várj meg nyuszi én is jövök! Kapaszkodj Csuti, induláááás!