M. Kácsor Zoltán: Az eperfolyó históriája

– Na és azt a történetemet hallottátok már, amikor megtaláltam a kolbászrögöket úsztató folyót? – tette fel a kérdést Kunyi, a keselyű.

            A jómadár épp a Dínómdánom városa közepén található Tejben-vajban gyógyfürdőben áztatta a tollait, és a kedvenc történeteivel szórakoztatta a köréje gyűlt dinoszauruszokat. Ott ücsörgött mellette Degesz, a triceratopszlány, Kisgarat, a gigantoszauruszherceg és Fogvansok, a megszámlálhatatlanul sok fogú szpinoszaurusz. A dínók ámulva hallgatták a mesélőt, egy kotnyeles varjú azonban közbeszólt.

            – Ugyan már! – legyintett nagyot a medence széléről Káró. – Mindenki tudja, hogy az egyetlen étel, ami még Dínómdánomban sem található meg, az a kolbász! Igazam van, Rilex?

Mert Rilex, a békés tirex is éppen egy jóleső fürdőt vett a másik sarokban.

– Na igen… – dünnyögte az orra alatt, és még mondani akart valamit, de Káró nem engedte szóhoz jutni.

– Szóval hagyjuk ezt a kolbászos sztorit, jó, Kunyi? Mindenki tudja, hogy hatalmas kamu az egész. Mi inkább igaz történeteket akarunk hallani, igaz, fiúk? – szólt a medencében ülőkhöz.

– Így van, éljenek az igaz történetek! – helyeselt Tekerge, a gallimimusz, aki nemrég csobbant a tejbe. – Na, de mégis melyikre gondolsz, Káró?

A varjú pedig mintha pont erre várt volna, máris széttárta a szárnyait.

– Minket most az érdekelne, hogy hová tűnt el az éjjel a Tejút meg a Vajút! Fel tudnál erről világosítani, Kunyi? Mert szerintem egyedül te tudod, mi történt.

 A jelenlevők eddig többnyire némán hallgatták Kárót, most azonban mind felhorkantak. A Tejút és a Vajút ugyanis Dínómdánom igazi kincsei közé tartoztak. Az egy dolog, hogy nagyszerűeket lehetett lakmározni belőlük, de az is köztudomású volt, hogy ahol a Tejút és a Vajút összefolyt, ott keletkezett a Tejben-vajban folyam, ami ezt az isteni Tejben-vajban gyógyfürdőt is táplálta.

– Ma reggelre tényleg teljesen elapadt a gyógyfürdő vize – jegyezte meg Kisgarat –, és csak nemrég töltődött fel, de fogalmam sem volt arról, hogy ez valami szabotázs része lehet. Kérlek, Kunyi, mondd, hogy nem te ittad ki, illetve nyaltad fel őket az éjjel!

– Ugyan már, miért gondolod, hogy éppen én tettem? – pislogott az apró keselyű a fölé magasodó gigantoszauruszra.

– Azért, mert Dínómdánomban sok hatalmas zabagép van, de rajtad kívül csupán egyvalaki lenne képes egyetlen éjszaka két folyót is kiinni, mégpedig Fogvansok – mutatott a szpinoszauruszra. – Csakhogy ő egész éjjel a császári vár orvosi szobájában horkolt, mert Zababányászás közben elrontotta a gyomrát. Szóval felelj a kérdésre: ugye nem te voltál?

Hiába állt a Tejben-vajban gyógyfürdő a szabadban, a kis keselyű úgy érezte, hogy vészesen fogy körülötte a levegő. Ez volt az a pillanat, amikor Kunyi, a füllentés nagymestere és a szájkarate fekete öves bajnoka nem bírta tovább. Káró elé pattant, és heves szárnylendítésekkel magyarázni kezdett.

– Még hogy egyedül én tehettem! Honnan veszed ezt a válogatott kenyérsületlenséget meg lekvárkutyulmányt, te, te, te… varjúlevesbe való?!

Ám hiába vetette be minden szónoki tudományát, Kunyit egyre több vicsorgó dinófogsor vette körül. Ráadásul még a legkedvesebb száj, az otthonul szolgáló Rilexé is köztük volt. A bölcs tirex pedig mindig megérezte, ha a barátja füllent.

– Kunyi, te tényleg tönkretetted ezeket az értékes folyókat? – csapta össze a mancsát.

Pontosabban csak összecsapta volna, ha a tirexek apró karja összeérnének. Így hát helyette Fogvansok ropogtatta meg az ujjait. Nagyon úgy festett, küszöbön áll a világtörténelem legeslegelső gyógyvízi csetepatéja. Ám mielőtt kitörhetett volna, kürtszó harsant fel. Az udvari énekes, Barmol, az aranytorkú raptor toppant eléjük, és bejelentette:

– Köszöntsétek Dínómdánom császárát, száztizenkettedik Gigász Garatot és feleségét, Orbitália császárnét! Emellett bemutatom Habarókát, a rókák követét.

A fogsorok összecsukódtak, a karmok visszahúzódtak, és egy pillanat múlva mindenkiről csak úgy csöpögött a legfinomabb zsíros tej, ahogy vigyázzba vágták magukat. Az uralkodó gigantoszauruszpár döngő léptekkel vonult a medence elé, mellettük valóban egy vörös bundájú róka masírozott.

– Kedves alattvalóim! – zengte a császár. – Hatalmas örömhírt szeretnénk bejelenteni. Ezennel ünnepélyesen átadjuk nektek Dínómdánom első eperfolyóját, amely egy új medencét fog táplálni a levével!

A fürdőben ácsorgó dinoszauruszok szájtátva bámulták, amint két tagbaszakadt ankiloszaurusz egyszer csak lehúz egy hatalmas ponyvát egy addig ismeretlen medencéről, majd elkiáltják magukat:

– Mehet!

Mindannyian egy keskeny mederre lettek figyelmesek, ami a következő pillanatban piros eperlével telt meg.

– De hiszen ez… – suttogta Tekerge.

– Igen, egy eperfolyó, de mivel kissé feljebb a Tejúttal keveredik, valójában eperjoghurtról van szó – magyarázta Orbitália.

– Hip-hip, hurrá! – kiáltottak fel a dinoszauruszok.

Már rohantak is volna, hogy az új medencébe vessék magukat, ám várt még rájuk egy meglepetés.

– Hékás, csak a ceremónia után! – pirított rájuk a császár. Aztán szelídebben folytatta. – Mivel a folyó forrására Habaróka talált rá, felkérem, hogy mint az eperfolyó nagykövete, tartsa meg az ünnepi beszédét!

Szegény róka már nyitotta volna a száját, de nem tudta, hogy a világ legnagyobb dumagépei közé keveredett.

– A beszéd előtt hadd jelentsem be, hogy Kunyi az éjjel – süvítette Káró, de a császár hamar közbevágott: – Igen, tudjuk. Majdnem teljesen kiitta a Tejutat, és felnyalta a Vajutat.

– Hogy micsoda? – horkant fel a varjú. – És nem tettek ellene semmit?

Egyszerre minden szempár a császárra szegeződött.

– Már miért tettünk volna ellene, hiszen egyenesen mi adtunk rá parancsot.

– Pa-parancsot? – hebegett Kisgarat is. – Ezt nem értem, atyám, magyarázzátok el, kérlek!

– Muszáj volt a Tejutat és a Vajutat is egy időre megállítanunk, különben hogyan tudtuk volna biztonságosan kialakítani az eperfolyó medrét? – mutatott az immár három csatornára Gigász Garat. – Ehhez pedig ki mást hívhattunk volna segítségül, mint Dínómdánom leghíresebb zabagépét, Kunyit. Igaz, hogy gátat is emelhettünk volna, de így sokkal stílusosabb volt, nem gondoljátok?

A körben álló dinoszauruszok kis ideig csak pislogtak, majd végre kitört a nevetés.

Egyedül Káró akadékoskodott.

– Na de, felséges császár, Kunyi nemcsak a folyókat dézsmálta meg, hanem a Lekvárlavinákat és a Buci-buckát is majdnem teljesen lelegelte! Láttam a magasból a pusztítást!

Mindez épp akkor hangzott el, amikor a dinók a vállukra kapták Kunyit, hogy ünnepi beszéd helyett egy hatalmas fejest ugorjanak vele az eperjoghurtba. Most azonban a fürdőző had a keselyű egyetlen mozdulatára megtorpant.

– Kedves, drága Káró! – szólt le a dinóvállakról Kunyi. – Ettél te már magában vajat?

– Nem.

– Na, hát akkor most elmondom neked, hogy a vaj friss pékáru nélkül szinte ehetetlen. Ezért gondoltam, hogy ha már ilyen fontos és főleg megerőltető küldetést kell teljesítenem a császár parancsára, igazán kérhetek hozzá egy kis kenyeret meg dzsemet. Hisz ezek úgyis újratermelődnek, mint minden ezen a kies vidéken nem igaz?

A magyarázatra még a császári pár is felnevetett. Kunyi és a dinósereg végre az eperjoghurtba vethette magát. Ott dagonyáztak egész estig. Még Habaróka, sőt Káró is, aki végül – szokás szerint – kibékült Kunyival, és nagy duzzogva csatlakozott a joghurtvedelő csapathoz.